Bevallom férfiasan egyre jobban kezdek sorozat junky lenni. Gyűjtögettem, és most itt meg is osztom a szerintem 10 legmenőbb főcímet. Semmi féle sorrendben sincsenek, csak egyszerűen jók. Nagyon jók.
Six Feet Under – Sírhantművek (Alan Ball, HBO, 2001)
Talán a legzseniálisabb főcímmel megáldott sorozat. A zene nagyon menő és a hozzá csapott vizuál is eléggé kielégítő. A csavar ott jött a dologban amikor a 4. évad felé meg kellett toldani egy kicsit a főcímet mert több nevet kellett kiírni mint amúgy, de még úgy is teljesen passzol a dolog. Amúgy a fát egy designer srác több hétig kereste és a forgatás előtti napon valaki szólt valakinek aki ismert valakit aki ki akarta vágatni a dombján lévő fát. Az HBO 400 dollárt fizetett neki, hogy maradjon még egy napig. Nos így lett meg a tökéletes fa.
Nip/Tuck – Kés / Alatt (Ryan Murphy, FX, 2003)
A sorozat első néhány évada maga volt a tökély. Sosem lehetett tudni, hogy milyen váratlan fordulat jön. Valami hasonló érzés mint amikor a Family Guy-ban Peter biciklizik és a semmiből ráesik egy bálna, csak nyilván fogyaszthatóbban és drámaibban becsomagolva. (És bálna sincs) A főcím nem egy monumentális darab de a fülbemászó zenével és a műtétek előtti filctollas témával együttvéve menő. Az évad promók pedig pláne. Csak tudném minek kellett ezt is elszúrni ?! A 6. – 7. évad nézhetetlen.
The X-Files – Az X-Akták (Chris Carter, Fox, 1993)
Nem vagyok nagy sci-fi rajongó sőt, az ufoktól is intenzíven rettegek, viszont az x akták főcimét aki nem ismeri az ássa el magát annyira mélyre, hogy ki se tudjon jönni. Fantasztikus teljesítmény! A videóért bocsi, nincs jobb.
Dexter (Clyde Phillips/Daniel Cerone, Showtime Networks, 2006)
A lassított felvételekért való rajongásom valahova a Mythbusters függőségem kialakulásának dátuma köré datálható, viszont továbbra sem múlt el. Finom utalások, közelik, meg az a rengeteg lassítás. Orgazmus. A zene nem egy nagy durranás, viszont a sorozatban annál inkább jók a kis latinos forró dallamok. Szerintetek a szúnyogot hogy lehetett rávenni, hogy belecsípjen – már nem buzi – Michael C. Hall kezébe? Idomított szúnyog? A 4. évad végétt továbbra sem tudom hova tenni magamban.
Misfits (Howard Overman, E4, 2009)
Szerintem maga a sorozat nem annyira jó mint ahogy azt sokan hiszik. Szvsz nem jön be a heroes & skins házasság, viszont azt mindenképpen el kell ismerni, hogy mint általában minden britt sorozat, a misfits is pulzáló, energiával teli zenéket használ a hangulat fokozására. Viszonlag kevés pénzből kellett kihozni a dolgokat, viszont ezt a főcím nem sínylette meg. Respekt.
The Big Lebowsky – A Nagy Lebowsky (Joel Coen, Universal, 1998)
Vonzódom a country zenéhez, a mindent leszaró 50 és a halál között libegő felnőtt énjeimhez pedig különös képen. Sajnos nem találtam meg a kezdő jelenetet, de ez talán átadja a feelinget:
Pulp Fiction – Ponyvaregény (Quentin Tarantino, A Band Apart, 1994)
A mester munkáját talán szintén mindenki ismeri. Zseniális.
Berlin Calling (Hannes Stöhr, Sabotage Films, 2008)
Ritkán van az a filmekkel, hogy a 10. másodperctől érzed a feelinget, és elkapod hogy miről is lesz itt szó. Maguk a vizuális elemek és Paul Kalkbrenner zenéjének szerelem gyerekével sikerült ezt elérni. Amúgy Paul Kalkbrenner – mint megtudtam – egy fos, és csak a film miatt menő. Megvolt a napi illúzió rombolás is.
Trainspotting (Danny Boyle, Channel Four Films, 1996)
Gyönyörűen odamondott gondolatok úgy az életről, a világmindenségről meg mindenről, mindez a rock and roll keresztapa Iggy Pop aláfestésével. Ha nem lenne ennyire populáris akkor még azt is bevallanám, hogy bejön a film. Valamiért szuperbzas kolléga twittje jutott eszembe.
Sex & The City – Sex és New York (Darren Star, HBO, 1998)
A női sorozatok királynője már elég régóta, és a befejező epizódok után már a 2. film van a küszöbön. Valami hasonló mint a light cola, de nekem bejön.
Utolsó megjegyzések